Eredeti cím: Why Hell Is Integral to the Gospel
Írta: Greg Gilbert
Fordította: Sipos Edina és Márton Zoltán
Bizonyára nagy öröm töltötte el az olvasókat, amikor meglátták, hogy a 9Marks egy teljes sorozatot szentel a pokol témájának. (Az eredeti szöveg alapján fordítva, de a Paulus Alapítvány nem indít e témában sorozatot, a szerk.) Persze sokszor inkább annak örülünk, ha ez a téma elkerüli a figyelmünket, és egyáltalán nem is kell gondolkodnunk rajta.
Vannak, akiket a pokolról szóló keresztény tanítás, amely az örök és tudatos gyötrelem helye, ahol Isten ellenségei bűnhődnek – olyannyira elborzaszt, hogy teljesen kerülik a témát, sőt egyenesen tagadják a pokol létezését. Azt vallják, hogy ez csak egy képzeletbeli hely, amivel az embereket félelemben lehet tartani, de egy szerető Isten soha nem engedné meg a létezését. Érzelmi szempontból kétségtelenül hatásos ez az érvelés. Senkinek nem tetszik a pokol gondolata – egy kereszténynek még kevésbé.
A pokol doktrínája ugyanakkor nem csupán egy drapéria szerű tartozéka a keresztény világnézetnek amelynek egyébként nincs köze a hit struktúrájához. És nem is egy kellemetlen, felesleges, kezdetleges vadhajtás, amiben azért hiszünk, mert erre tanítottak bennünket.
Épp ellenkezőleg, a pokolról szóló tanítás és annak valósága még élesebben kidomborítja az evangélium dicsőségét. Ezáltal jobban megértjük, hogy milyen hatalmas Isten, és mennyire bűnösök és nyomorultak vagyunk . Kimondhatatlanul csodálatos az, hogy Isten egyáltalán kegyelmet ad nekünk. Sőt, a pokol valósága – ha nem zárjuk ki teljesen a gondolkodásunkbóll – mindenekelőtt segít majd arra koncentrálnunk, hogy hirdessük az evangéliumot mindazoknak, akiket az a veszély fenyeget, hogy ott töltik majd az örökkévalóságot.
Mindezek fényében álljon itt öt állítás, amelyek rámutatnak arra, hogy miért is fontos a pokol az evangélium szempontjából.
Miért fontos a pokol az evangélium szempontjából?
Ezt nem fogom túlrészletezni. Mások már világosan írtak erről korábban. Elég, ha csak annyit mondok,, hogy a poklot nem a középkori püspökök találták ki a jobbágyok megfélemlítésére – az apostoloktól vették át a tanítást. Az apostolok sem a pogányok megfélemlítésére találták ki, hanem Jézustól vették át a tanítást. Jézus nem a zoroasztriánusoktól kölcsönözte ezt a gondolatot a farizeusok ijesztgetésére. Ő Isten lévén tudta, hogy létező helyről van szó, és erről nyíltan beszélt is. Ezenkívül pedig a pokol valóságát már az Ószövetség is felfedi.
Egyszerűen fogalmazva tehát, ha kereszténynek valljuk magunkat, és hisszük, hogy a Biblia Isten szava, fel kell ismernünk, hogy a Biblia tanítja a pokol valóságát. De ez nem minden.
Hallottad-e már valaha azt az érvelést, hogy nincs olyan emberi bűn, amely a pokolban való örök szenvedést érdemelné? Érdekes érvelés, és sok mindent megmutat az emberi szívről. Miért van az, hogy amikor az emberek a pokolra gondolnak, mindig arra a következtetésre jutnak, hogy Isten a hibás, nem ők? Látjuk tehát, hogy a pokol tana megmutatja a szívünket: amikor a saját bűnünkre gondolunk, automatikusan kisebbnek akarjuk azt láttatni – tiltakozunk, hogy ez nem is olyan súlyos, és Isten téved, amikor azt mondja, hogy ez büntetést érdemel.
A pokol valósága ennek az önigazolásnak markáns cáfolata. A nem keresztények a pokol borzalmait Isten ellenünk való vádiratának látják, de keresztényként – tudván, hogy Isten tökéletesen igazságos és igaz – meg kell értenünk, hogy a pokol borzalmas, valójában saját vádiratunk saját magunk ellen. Lehet, hogy kicsinyíteni akarjuk a bűneinket, kifogásokat keresünk rájuk, vagy a lelkiismeretünket akarjuk valamilyen érveléssel megnyugtatni, de Isten kijelentése, miszerint ezek miatt örök kínszenvedést érdemlünk, emlékeztessen bennünket arra, hogy ezek a bűnök egyáltalán nem jelentéktelenek, hanem nagyon is gonoszak.
Az embereket a történelem kezdete óta kísértette az a gondolat, hogy Istenre korrupt bíróként tekintsenek, aki félreteszi az igazságszolgáltatás követelményeit csupán azért, mert szereti a vádlottat. „Mindannyian Isten gyermekei vagyunk” hangzik az érvelés. „Hogyan sújthatja Isten ilyen szörnyű ítélettel némely gyermekét?” A kérdést egyszerűen megválaszolhatjuk: Isten nem egy korrupt bíró – Ő teljes mértékben igaz és igazságos.
A Biblia újra és újra megerősíti ezt. Amikor Isten kijelenti magát Mózesnek, együttérző és szerető Istenként mutatkozik be neki, de azt is mondja magáról, hogy „nem hagyja büntetlenül a bűnöst”. A Zsoltárokban pedig azt olvassuk, hogy „Igazság és jog trónodnak támasza”. Milyen csodálatos kijelentés! Ha Isten továbbra is Isten akar maradni, akkor nem teheti csakúgy félre az igazságszolgáltatást, és söpörheti a szőnyeg alá a bűnt. Foglalkoznia kell vele – ellentmondást nem tűrően, szigorúan igazságot kell szolgáltatnia. Amikor Isten ítél, egyetlen bűn sem részesül sem súlyosabb, sem enyhébb büntetésben, mint amit érdemel.
A Biblia elmondja nekünk, hogy azon a napon, amikor Isten az ellenségeit pokolra ítéli, a teljes univerzum felismeri és elismeri, hogy a döntése kétségbevonhatatlanul igaz és igazságos. Az Ézsaiás 5 egyértelművé teszi ezt számunkra: „Ezért tátja ki torkát a sír, mérhetetlen nagyra fölnyitja a száját.” Groteszk kép ez: a sír szélesre tárja a száját, hogy elnyelje Jeruzsálem lakóit. És mégis Ézsaiás ezzel a képpel jelenti ki, hogy „…magasztos lesz a Seregek Ura, mikor ítéletet tart, és a szent Isten megmutatja szentségét”. Hasonlóképpen a Róma 9,22-ben az szerepel, hogy a pokol gyötrelmei révén „Isten megmutatja az Ő haragját és megláttatja hatalmát”, „hogy megismertesse dicsőségének gazdagságát az irgalom eszközein, amelyeket dicsőségre készített”.
Talán most még nem értjük teljesen, de egy napon majd maga a pokol is Isten dicsőségét hirdeti. Még a szörnyűségek közepette is együtt tanúskodik majd a zsoltáríróval arról, hogy „Igazság és jog trónodnak támasza”.
A Róma 3 szerint Isten Jézust „engesztelő áldozatul rendelte”, hogy „megmutassa az igazságát.” Ezt azért tette, mert „türelmében a korábban elkövetett bűnöket elengedte”.
Miért kellett Jézusnak meghalnia a kereszten? Azért, mert ez volt az egyetlen módja annak, hogy Isten igazságosan ne küldjön mindannyiunkat a pokolra. Jézusnak kellett magára vennie mindazt, ami minket illetett volna, vagyis, amikor a kereszten függött, el kellett szenvednie azt, ami egyenértékű volt a pokollal. Ez nem jelenti azt, hogy Jézus a pokolba ment, azt viszont igen, hogy a szegek és a töviskorona csupán a szenvedései kezdetét jelentették.
Gyötrelmeinek csúcspontja az volt, amikor Isten kiárasztotta rá a haragját. Amikor sötétség borult a Földre, az nem azért történt, hogy Isten elfedje a Fia szenvedéseit, ahogyan azt némelyek állítják.
Ez az átoknak, Isten haragjának sötétsége volt. Ez a pokol sötétsége volt, és abban a pillanatban Jézus elszenvedte ennek minden dühét – a mindenható Isten haragjának tombolását.
Amikor ennek fényében látjuk a keresztet, jobban értjük, hogy mennyire csodálatos Isten irántunk való kegyelme, ha keresztények vagyunk. A megváltás küldetése, amit Jézus magára vállalt, azzal az elköteleződéssel járt, hogy elszenvedi helyettünk Isten haragját, és magára veszi azt a poklot, amit mi érdemlünk. Milyen csodálatosan mutatta ki Isten irántunk való szeretetét és irgalmát! Ezt a szeretetet azonban csak akkor érthetjük tisztán, ha megértjük és elfogadjuk a pokol borzalmát, és beleremegünk abba.
Ha a pokol létezik és ha valóban fennáll annak a veszélye, hogy az emberek ott töltik majd az örökkévalóságot, akkor nincs annál sürgetőbb és fontosabb feladat, mint hogy pontosan azt tegyük, amit Jézus a mennybemenetele előtt mondott az apostolainak: hirdessük a világnak azt az örömhírt, hogy Jézus Krisztus által Isten bűnbocsánatot kínál.
Úgy vélem, John Piper nagyon találóan mondta, amikor a Gospel Coalition-nek adott interjújában így nyilatkozott: „Nagyon nehéz nem beszélni az evangéliumról, ha hiszed, hogy a pokol létezik, hogy a földi élet után végtelen szenvedés vár azokra, akik nem hittek az evangéliumban.” A keresztények sok jó dolgot tehetnek, sőt, tenniük is kell. De ha a pokol valóságos, akkor ezt érdemes – sőt muszáj – észben tartanunk, hogy csak a keresztények tudják elmondani másoknak hogyan nyerhetnek bűnbocsánatot, és hogyan kerülhetik el a pokolban való örök szenvedést.
Záró gondolatok
Semmi kétség afelől, hogy a pokol tana borzalmas – a valóság borzalma a tanítást is azzá teszi. Ez azonban nem lehet indok arra, hogy elfordítsuk a tekintetünket, és figyelmen kívül hagyjuk, arra pedig végképp nem, hogy elutasítsuk.
Egyesek úgy vélik, hogy azzal, hogy elutasítják a pokolról szóló tanítást, vagy legalábbis kihagyják az igehirdetéseikből, Istent dicsőségesebb és szeretőbb személynek állítják be. Épp ellenkezőleg. Valójában ezzel akaratlanul dicsőséget lopnak Jézus Krisztustól, a Megváltótól, mintha az, amitől Ő megmentett bennünket, tulajdonképpen nem is lenne olyan rossz.
Annak a szörnyűsége, amitől megmenekültünk, még nagyobbá teszi annak a dicsőségét, amibe Isten bemenekített minket. Mi több, ha tisztábban látjuk a pokol szörnyűségét, akkor még nagyobb szeretettel, hálával és imádattal tekintünk Arra, aki elszenvedte értünk a poklot és megmentett bennünket.
