Eredeti cím: A New Year Worthy of God
Írta: Marshall Segal
Fordította: Sipos Edina
Mielőtt újévi fogadalmakat teszünk – eldöntjük, hogy a jövő évben mit olvasunk, melyik fogyókúrát választjuk, rendszeresen naplót írunk vagy edzeni járunk majd – fogalmazzuk meg magunknak, hogy miért érdemes változtatni az életünkön. Amint azt sokan megfigyelték már, az újévi fogadalmaink azért halnak el egy idő után, mert hiányzik az a miért, ami miatt kitartunk a kísértésekben, a zavaró tényezők és akadályok közepette.
Tehát mi lesz az újéved miértje? Én azt szeretném, hogy az életem bizonyítsa az Istentől való elhívásom értékét. Nem a szolgálatra szóló, hanem az Isten iránti elhívásomét – azt, ami minden igaz keresztény emberé. Az én miértem a 2Thesszalonika 1,11-ben található:
„Ezért aztán mindenkor imádkozunk értetek, hogy a mi Istenünk tegyen titeket méltóvá az elhívásra, és töltsön meg titeket teljesen a jóban való gyönyörködéssel és a hit cselekedeteivel hatalmasan”.
Milyen bizonyítékát látjuk az életünkben annak, hogy Isten elhívott bennünket? Mit láthatnak meg az embertársaink bennünk, ami azt sugallja, hogy valami természetfeletti történt? Milyen szokásaink utalhatnak arra, hogy a mennyországhoz tartozunk? Az elhívásunkhoz méltón akarunk-e élni vagy sem?
Motiválhat-e bennünket rossz irányba az a keresztényként tett fogadalmunk, hogy méltók legyünk? „…imádkozunk értetek, hogy a mi Istenünk tegyen titeket méltóvá az elhívásra”. De egyikünk sem méltó erre az elhívásra. Ezt Pál apostolnál senki sem tudhatta jobban.
„Nincsen igaz ember egy sem, nincsen, aki értse, nincsen, aki keresse Istent. Mind elhajlottak, valamennyien megromlottak, és nincsen, aki jót tegyen, nincs egyetlen egy sem.” (Róma 3,10-12)
„»Vagy ki előlegezett neki, hogy vissza kellene fizetnie?« Bizony, őtőle, őáltala és őreá nézve van minden: övé a dicsőség mindörökké.” (Róma 11,35-36)
Hogyan érdemelhetne meg egy bűnös bármit is Istentől? Semmit nem érdemlünk, Isten – az apostolon keresztül – mégis azt mondja, hogy Ő méltónak tarthat bennünket az elhívására. Mit jelent ez? Semmiképp sem azt, hogy valaha is megérdemelhetnénk vagy kiérdemelhetnénk ezt az elhívást, sokkal inkább azt, hogy egyre nagyobb becsben tartjuk azt az elhívást, amit pusztán kegyelemből kaptunk, egyedül Krisztus érdemei alapján.
Krisztus nélkül soha nem érdemeljük meg, hogy Isten gyermekeinek neveztessünk, de szégyent hozhatunk arra az elhívásra, amit ingyen kaptunk, vagy ambiciózus kegyességgel ékesíthetjük azt. „te magad légy példaképük a jó cselekedetekben …, hogy a mi üdvözítő Istenünk tanításának díszére váljanak mindenben.” (Titusz 2,7.10) Az életünk egy vadon nőtt, kegyelemmel teli csokorrá válhat, ami Jézus megváltó és elégséges munkájára épül – az Ő szeretetének, keresztjének, erejének és értékességének méltó visszatükrözése.
Még egyszer, Pál azt mondja, hogy „…imádkozunk értetek, hogy a mi Istenünk tegyen titeket méltóvá az elhívásra, … hogy megdicsőüljön a mi Urunk Jézus Krisztus neve bennetek, és ti is őbenne a mi Istenünk és az Úr Jézus Krisztus kegyelméből.” (2Thesszalonika 1,11-12) Ez egy másik világ méltósága. Amint ez egy megváltott életben növekszik és terjed, a dicsőséget nem magának tulajdonítja, hanem örömmel hajtja meg magát Krisztus imádatára. Ami méltóságot Isten talál bennünk, az Jézus nagyságát dicsőíti.
Méltó voltunk nem a mi értékünket bizonyítja, hanem az Övét. Miért? Mert az, hogy méltók vagyunk, az Ő kegyelmének bizonyítéka és kifejeződése. Isten méltóvá tesz bennünket „Istenünk és a mi Urunk, Jézus Krisztus kegyelme szerint”.
Egy olyan fajta méltóságra törekszünk, ami mások kíváncsiságát és csodálatát nem magunkra, hanem Istenre irányítja. Szeretnénk, ha mások így vélekednének: „Ha valaki így él, az valami olyat tud az életről, a valóságról és Istenről, amit én még nem tudok. Én is tudni akarom azt, amit ők tudnak, és úgy akarok szeretni, ahogyan ők szeretnek.”
Mit jelent tehát méltónak lenni az új esztendőben? Néhány igeverssel korábban Pál kifejti, hogy hogyan látja ezt megvalósulni a thesszalonikai gyülekezetben.
„Szüntelen hálával tartozunk Istennek értetek, testvéreim, amint ez méltó is, hiszen hitetek nőttön-nő, és az egymás iránti szeretet gazdagodik mindnyájatokban, úgyhogy mi magunk dicsekszünk Isten gyülekezeteiben veletek, állhatatosságotokkal és hitetekkel, amellyel minden üldöztetést és nyomorúságot elviseltek. Ez annak a jele, hogy Isten igazságosan fog ítélni, amikor titeket méltónak nyilvánít az ő országára, amelyért szenvedtek is.” (2Thesszalonika 1,3-5)
Hogyan mutatkozott meg az, hogy méltók voltak? Úgy, hogy a hitük és a szeretetük állhatatosan kitartott a szenvedésben. Sőt, nemcsak kitartott, hanem növekedett is. És nemcsak növekedett, de gazdagodott is. Az apostol látta, hogy Isten mellettük van, és bennük van, mert egyre nagyobb lelkesedéssel keresték Istent, egyre nagyobb békességgel bíztak benne, és egyre nagyobb odaadással szerették egymást. Egyre nagyobb lett a hitük, a szeretetük, a türelmük, a békességük, a fegyelmük, az örömük. Az „egyre nagyobb” egy méltó fogadalom az új esztendőre.
Mely területeken tudnál növekedni és gazdagodni az újévben? Mely területeken kell a lelki életedet és mások iránti szeretetedet megújítanod és táplálnod ahhoz, hogy érettebbé válj? Amint az újév első napjaiba lépsz, tégy egy „egyre nagyobbra” vonatkozó fogadalmat, azután koncentrálj erre és ragaszkodj hozzá!
Ne felejtsük el, hogy a thesszalonikai gyülekezet a szenvedés által vált méltóbbá. „úgyhogy mi magunk dicsekszünk Isten gyülekezeteiben veletek, állhatatosságotokkal és hitetekkel, amellyel minden üldöztetést és nyomorúságot elviseltek.” (2Thesszalonika 1,4) A nehézségeik sötét és fájdalmas háttere előtt a hűségük fényesen ragyogott. Vajon látták volna-e az emberek a Krisztusban való állhatatosságukat, ha nem szenvedtek volna? A szenvedés lehetővé tette számukra, hogy többet tapasztaljanak Isten erejéből és irgalmából, mások pedig könnyebben meglátták azt az Istent, aki motiválta és megtartotta őket.
Hogyan változtathatja ez meg a gondolkodásunkat a jövő évben ránk váró szenvedésről? Amikor az elkerülhetetlenül felborítja és meghiúsítja a terveinket és a fogadalmainkat, a szenvedésre csupán ellenségként tekintünk majd? Vagy – Istenünk kezében – ez méltóvá válásunk furcsa és értékes barátjává válhat?
Újévi fogadalmaink nemcsak egy jól-definiált, mélyen átérzett miért hiányában hiúsulnak meg, hanem azért is, mert nem a megfelelő személyről szólnak.
Vizsgáljuk meg újra a 11. verset: „Ezért aztán mindenkor imádkozunk értetek, hogy a mi Istenünk tegyen titeket méltóvá az elhívásra, és töltsön meg titeket teljesen a jóban való gyönyörködéssel és a hit cselekedeteivel hatalmasan”. Ki teszi az életünket méltóvá egy ilyen elhívásra? Isten. Ki tölt meg bennünket teljesen a jóban való gyönyörködéssel és a hit cselekedeteivel hatalmasan? Isten. Kinek az ereje lesz döntő az életünkben bekövetkező tartós változásban? Az Övé.
A jó fogadalmak Istennel kezdődnek és Vele végződnek. Ami azt jelenti, hogy a jó fogadalmak imádsággal kezdődnek és abban is az ima segít, hogy kitartsunk bennük. Pál tehát nemcsak megbízza a thesszalonikai gyülekezetet, hogy éljenek az elhívásukhoz méltóan, hanem imádkozik is azért, hogy méltóvá váljanak ahhoz. „Ezért aztán mindenkor imádkozunk értetek, hogy a mi Istenünk tegyen titeket méltóvá az elhívásra…”.
Hogyan imádkozhatunk tehát nagyobb hitért és szeretetért az újévben?
