Hogyan ne imádkozzunk, avagy mit tanulhatunk a pogányoktól és a farizeusoktól?

A farizeusok imái

Szereted-e ha felfigyelnek rád és csodálnak téged imádkozás közben?

Jézus első ellenpéldája a képmutatókat veszi célba, akiknek a farizeusok az iskolapéldái. Amikor egy farizeus imádkozott, akkor az imádkozásnál fontosabb volt az, hogy lássák is őt imádkozni. Ők – mint az énekesmadarak a párzási időszakban – hangos és hivalkodó, mások figyelmét felhívó imákat zengtek.

Jézus is pont ezzel kezdte: „…ne legyetek olyanok, mint a képmutatók, akik szeretnek a zsinagógákban és az utcasarkokon megállva imádkozni, hogy lássák őket az emberek.” (Máté 6,5)

Az ilyen ember a buzgalma, az indítéka és a figyelme javát a nyilvános imádságba fekteti. Nyilvánosságot vagy egy kisebb csoportot keres imádkozás alkalmával. Ami a hallgatóság nézőpontjából lelkesítő és mélyen lelki lehet, az korántsem lenyűgöző Istennél, hisz őelőtte ismertek a szív azon aggodalmai, hogy figyelnek-e rájuk és eléggé lenyűgöző-e az imájuk.

Jézus példát is szolgáltat a mások figyelmét felhívó imára. Egy olyan ember példáját, aki még közönség nélkül sem tud ellenállni saját maga felmagasztalásának.

„Két ember ment fel a templomba imádkozni: az egyik farizeus, a másik vámszedő. A farizeus megállt, és így imádkozott magában: Istenem, hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember: rabló, gonosz, parázna, vagy mint ez a vámszedő is. Böjtölök kétszer egy héten, tizedet adok mindenből, amit szerzek.” (Lukács 18,10-12)

Más szóval, mintha azt mondaná: „Istenem, köszönöm, hogy amikor rám nézel – és amikor én magamra nézek –, akkor ilyen lenyűgöző a látvány! Ellentétben a zsidók és pogányok számára egyaránt undorító emberekkel, engem te egészen káprázatossá tettél. Hetente kétszer fáj a gyomrom a böjt miatt, és a tulajdonom legjavát sem tartom vissza tőled!” Az ilyen embertől távol állnak a kegyelemért fohászkodó bűnösök szavai, hisz ahhoz hasonló szavakat a megigazítottak közösségében találunk.

Azért imádkozol esetleg, hogy másokat lenyűgözz? Netán ezzel tupírozod a szellemi önéletrajzodat? És milyen a rejtett imaéleted? Van-e annyira magasztos és szent fényességgel ragyogó, mint amikor mások füle hallatára imádkozol? Jézus szerint nem szabad ezekhez hasonlónak lenni, mert: „Bizony mondom nektek: megkapják jutalmukat. Te pedig amikor imádkozol, menj be a belső szobádba, és ajtódat bezárva imádkozzál Atyádhoz, aki rejtve van; a te Atyád pedig, aki látja, amit titokban teszel, megjutalmaz majd téged.” (Máté 6,5-6)

A pogányok imái

Volt már úgy, hogy az imádságod végén nem emlékeztél az elmondott imából semmire? Kánaáni nyelvezettel beszéltél, azaz helytálló volt a megfogalmazás és a szóhasználat, de csak a száddal közeledtél Istenhez és ajkaddal tisztelted őt, miközben a szíved távol volt tőle. Ilyen a robotpilóta által vezérelt ima.

Jézus megfogalmazása szerint: „Amikor imádkoztok, ne szaporítsátok a szót, mint a pogányok, akik azt gondolják, hogy bőbeszédűségükért hallgattatnak meg.” (Máté  6,7)

A pogányok semmitmondó mantrákat imádkoztak – elcsépelt, meddő és közhelyes volt a fohászuk. Számukra az ima alig volt több egy sablonnál – imádkozd el ugyanazt sokszor, ezzel meghallgatást nyersz és az istenek majd válaszolnak. Motyogjátok csak serényen a könyörgéseket, azok majd felébresztik az istenséget az álmából és végtére csak meg fog áldani. Baál papjai pont erre a viselkedésre szolgáltattak példát, amikor reggeltől délig imapárbajoztak Illéssel: „Ó, Baal, felelj nekünk!” (1Kir 18,26)

Velünk is ugyanez a helyzet.

Bár Isten tanítványaiként mi nem imádkozunk a naphoz és nem fohászkodunk fa- és kőszobrokhoz, Jézus mégsem szeretné, ha igaz szavakat szólva, de helytelenül imádkoznánk az igaz Istenhez – üres közhelyekkel. Azt tapasztalom, és talán nem én vagyok az egyetlen, hogy elsőként az asztali áldásból szippantja ki valami vámpír az életerőt – sokszor nem fogom fel igazán, hogy milyen jelentős azt mondani, hogy: „Édes Jézus, légy vendégünk […].” Túl sokszor fordult már elő, hogy mozgott a szám és elhangzott egy ima, de valójában az nem az én imám volt – csak egy ájtatos hasbeszélő voltam.

Jézus felfedi a bőbeszédű, de semmitmondó pogány imák bizonytalanságát: „(…) azt gondolják, hogy bőbeszédűségükért hallgattatnak meg.” A pogányok bizonytalanok isteneik érzelmeivel kapcsolatban, ezért próbálják nyugtatgatni és lenyűgözni a közömbös és érdektelen istenségeket. Fel szeretnék magukra hívni azok figyelmét, babonaságokkal próbálják megidézni a mennyei erőket, miközben nekik csak a kétségbeesett várakozás marad.

A bőbeszédű imákat ehhez hasonló bizonytalanságok szövik át: vajon meghallott-e egyáltalán engem Isten? Az ima ilyen szempontból bizonytalanabb még a szöveges üzeneteknél is, hiszen azok kézbesítéséről legalább kapunk értesítést. De nem úgy az imádkozásnál, ami inkább hasonlít a postagalambbal küldött üzenetre – minden egyes szárnycsapás egy új remény, hogy az üzenet hátha célba jut.

A semmitmondó és bőbeszédű ima válhat olyanná is, mint a valószínűségszámítás. Minél több postagalambot küldesz, annál nagyobb esélye van az üzenet kézbesítésének, hiszen: „Három a magyar igazság.” 

Jézus egyértelműen eloszlatta a félelmeket, hisz azt mondta: „Ne legyetek tehát hozzájuk hasonlók, mert tudja a ti Atyátok, mire van szükségetek, még mielőtt kérnétek tőle.” (Máté 6,8) Még mielőtt az Atya trónjához járulunk, Ő már tudatában van a szükségleteknek. Ismeri az igényeket, figyelő szeme nem fordult el. A pogányok nem ismerik az imában felkeresett isteneiket. A mi Istenünk Atya, vagyis egy szerető Atyához imádkozunk.

Imádkozás keresztényként

A „Mi Atyánk” szóösszetételt megelőzően Jézus a következőket mondja: „Ti azért így imádkozzatok […]” (Máté 6,9), és ezzel kapcsolja példaként mondott imáját a korábbi ellenpéldákhoz.

Véleményem szerint Jézus részben azért adta nekünk példaként ezt az imát, hogy szembeállítsa azt a képmutatók és a pogányok téves hozzáállásával. Ebben a rövid imában Jézus alternatívát kínál a farizeusok figyelemfelkeltő imádságaira és a pogányok bőbeszédűségére.

A képmutatással ellentétben a következőképpen tanít:

„Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy, szenteltessék meg a te neved,
jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is; […]”
                                            (Máté 6,9–10)

Arra tanítja a tanítványait, hogy fohászaikban azt kérjék, hogy önmaguk helyett inkább irányuljon a figyelem Istenre, az ő teljes dicsőségében. Ahelyett, hogy a mi nevünk szentelődne meg, hogy a mi királyságunk jönne el, vagy hogy a mi igazunk válna jól láthatóvá, dicséretessé, esetleg bámulatossá – de használhatnánk a melléknevek bármilyen más variációját is –, kérjük inkább azt, hogy Isten dolgai kerüljenek előtérbe és azok legyenek dicsérve. Az őszinte szívvel elmondott ilyen imádság átformálja a képmutatókat Istent dicsérőkké, hiszen kimozdítja az önmaguk körül forgó szívüket. Amikor valóban Isten hírneve a szívünk vágya, akkor fogjuk megszeretni a közönség nélkül elmondott imákat.

A pogány szokások ellen a következőket adja hozzá: