Isten titkainak hegycsúcsain

Olvastam már olyan könyveket és hallottam már olyan tanításokat, amelyekben az Isten iránti csodálatunk és imádatunk sziklaszilárd alapja valójában az Istennel kapcsolatos tudatlanságunk volt. Ez általában úgy érhető el, hogy a “misztérium” szócskát pozitív értelemben használják Isten mélységeinek és magaslatainak leírására azzal a nem titkolt szándékkal, hogy hallatán csodálattal és ámulattal konstatáljuk, mennyire keveset tudunk Őróla.

Azonban ezt mindig is félrevezetőnek találtam. Nem is nagyon vágyom olyan emberek társaságába, akik ekképpen gondolkodnak magukról és Istenről. Ha megnézzük  például Pál szemléletmódját, valami egészen mást látunk. Az apostol ugyanis arról beszél, hogy Isten akkor dicsőül meg leginkább, amikor mi csodálattal, ámulattal, imádattal és örömteli szívvel alárendeljük magunkat neki pontosan amiatt, amit tudunk róla, és nem pedig amiatt, amit nem ismerünk belőle.

Amikor ámulattal nézel fel a magas hegyekre, talán azért csodálod őket, mert a hegy lábánál állva tekinteted már-már követni sem tudja a magas csúcsok felhőkbe vesző kontúrját. Csodálatod azonban abból is fakadhat, hogy évek óta járod az elképesztően magas ormokat különféle expedíciók során, és tudod jól, hogy minden megmászott csúcs után hegyláncok újabb sora tornyosul még eléd és föléd. 

Nem azzal tiszteled igazán Istent, ha egész életedet a hegy lábánál töltöd és verseket, értekezéseket írogatsz arról, hogy mennyire nem tudsz semmit a felhők felett rejlő csúcsok világáról. Sokkal inkább az mutatja meg, ha engeded Istennek, hogy Pál – vagy bármely ihletett szerző – kezét megfogva egy életen át járjátok együtt Isten kijelentésének csúcsra vezető ösvényét.

Isten útjai valóban „kikutathatatlanok és rejtélyesek”?

Pál írásai közül az egyik leginkább félreértelmezett és rosszul használt igeszakasz az a katartikus megállapítás, amely a Római levél első tizenegy fejezetének végén szerepel:

„Ó, Isten gazdagságának, bölcsességének és ismeretének mélysége! Mily megfoghatatlanok az ő ítéletei, és mily kikutathatatlanok az ő útjai! ³⁴Mert »ki értette meg az Úr szándékát, vagy ki lett az ő tanácsadója? ³⁵Vagy ki előlegezett neki, hogy vissza kellene fizetnie?« ³⁶Bizony, őtőle, őáltala és őreá nézve van minden: övé a dicsőség mindörökké. Ámen.” (Róm 11,33–36)

Ez az, ami kulcsfontosságú: Isten gazdagságának fennkölt csodálata nem a gazdagságról szóló kijelentés hiányából fakad fel Pálból, hanem épp ellenkezőleg: hiszen pont most tárta elénk tizenegy fejezeten keresztül Isten gazdagságának észveszejtő titkait. Az repíti a magasba, amit felfedezett, nem pedig az, ami rejtve maradt. Ámulattal teli áradozása tizenegy olyan fejezet végén áll, amelyben Pál Isten útjainak minden képzeletet felülmúló mélységét és magasságát fedi fel előttünk.

Már az idézett szakaszt megelőző három vers is elképesztően ír Isten útjairól. Nem azért, mert az ismeretlen homályában rejtőznek, hanem azért, mert a bennük olvasható kijelentés teljesen váratlan, meghökkentő, minden zsigeri ösztönnel ellentétes, mégis Istent magasztalja. Pál összefoglalja benne Isten zsidókra és pogányokra vonatkozó tervét:

„Mert ahogyan ti [pogányok] egykor engedetlenek voltatok Istennel szemben, most pedig irgalmat nyertetek az ő [zsidók] engedetlenségük révén, ³¹úgy ők is engedetlenek most, hogy a nektek adott irgalom révén végül ők is irgalmat nyerjenek. ³²Mert Isten mindenkit egybezárt az engedetlenségbe, hogy mindenkin megkönyörüljön.” (Róm 11,30–32)

Ha csupán öt percet töltünk e verseken való elmélkedéssel, egészen biztosan elbódulunk, majd egy idő után már ámuldozunk, ám egyáltalán nem azért, mert a sötétben  tapogatózunk, hanem mert a fény oly vakítóan árad, hogy el sem merjük hinni, amit látunk.

Kifürkészhetetlen, mégis feltárható

Pál egy másik helyen is kikutathatatlannak nevezi Isten útjait, mégsem azzal a céllal, hogy tudatlanul lent hagyjon minket a hegy lábánál. 

„Nekem, minden szent között a legkisebbnek adatott az a kegyelem, hogy a pogányoknak hirdessem Krisztus mérhetetlen gazdagságát, ⁹és hogy feltárjam mindenki előtt, mi ama titok megvalósulásának a rendje, amely el volt rejtve öröktől fogva Istenben, mindenek teremtőjében…” (Ef 3,8–9)

Ez a szakasz nem azt mondja, hogy  „Ezer bocsánat, Krisztus gazdagsága a titkok sötétjébe burkolózott, nem lehet megfejteni őket.” A szövegben Pál éppen ennek az ellenkezőjét állítja: „Isten elhívott és megajándékozott engem, hogy feltárjam a titkokat! Amiket most Krisztusról írok, az Krisztus kifürkészhetetlen gazdagsága!”

Három szempontból is  kifürkészhetetlen. Először is „el volt rejtve öröktől fogva Istenben”, többé azonban már nincs! Másodszor: emberi bölcsesség itt nem segít, csakis isteni kinyilatkoztatás által ismerhető meg – amelyet Pál maga le is jegyzett. Harmadszor pedig mindig is lesz mit felfedezni, ahogy az ihletett kinyilatkoztatás magaslatait próbáljuk megmászni, míg végül eljutunk a mennyei Himalája csúcsára.

Megismerni mindazt, amely minden ismeretet meghalad 

Ez utóbbi gondolat megerősítést nyer Pál imádságában, amelyet a fejezet második felében olvashatunk. Pál azért imádkozik, hogy

„képesek [legyünk] felfogni minden szenttel együtt: mi a szélesség és hosszúság, magasság és mélység; ¹⁹és így [megismerjük] Krisztus minden ismeretet meghaladó szeretetét, hogy Isten mindent átfogó teljességére [jussunk]”. (Ef 3,18–19)

Pontosan erről van szó! Amint azt Pál apostol írásai immáron elénk tárják, Isten Krisztusban megmutatkozó útjairól szóló csodálatos kijelentéséből megismerhetjük „Krisztus minden ismeretet meghaladó szeretetét”. Egyre magasabbra és magasabbra jutunk Isten csodáinak hegyláncain, miközben igazán megismerjük mindazt, ami megismerhetetlen volt, és közben újra és újra rájövünk, hogy a hegycsúcsok egyre csak magasodnak.

A rendíthetetlen serpák

Pál nem tartozott azok közé, akik beérték annyival, hogy életüket a kijelentés alacsonyabban  található lejtőin éljék, és ékesszólóan hirdessék a felhők feletti titokzatos világ felbecsülhetetlen értékét. Pál jól tudta, hogy Isten nem arra hívta, hogy titokban tartsa, hanem hogy hirdesse „Krisztus mérhetetlen gazdagságát”.

Pál azt is tudta, hogy Isten nem az által dicsőül meg, ha a végtelenségig a völgyben időzve zengünk dicshimnuszokat a fel nem fedezett titkok jelentőségéről. Istent azzal tiszteljük, ha engedjük neki, hogy elvezessen minket változatlan ítéleteire és kikutathatatlan útjaira. Vagyis ha az Írások szerzőire, mint rendíthetetlen léptekkel előttünk haladó serpákra tekintünk, akik Isten kinyilatkoztatásának Himalája-magaslatait járják.